Ildikó barátnőm jutott eszembe nemrég, s nem csak neve napja
okán, hanem mert úgy éreztem: régen volt már, hogy hallottam felőle. (Barátságunk a gimnazista éveinkben szövődött, s mint olyan, sok „vihart” megélt - és túlélt.) Fel is
hívtam gyorsan és megbeszéltem Vele egy találkozót, aztán névnapi
ajándék készítésébe fogtam: Ónix köves ékszert szántam neki, mivel ez a kő
energetikailag
támogat minden gyógyulási folyamatot és tudom, hogy erre most szüksége van…
Miközben nekiláttam az ékszer-készítésnek, a
barátaimra gondoltam: azokra a férfiakra és nőkre, akik barátként mostanság
részei az életemnek. Több mint negyven évnyi
tapasztalással magam mögött már tudom és vallom is, amit korábban sokat
hallottam, miszerint az igazi barátságok - akárcsak a szerelem - az égben
köttetnek.
Kisgyermekkorom óta fontos szerepet játszanak az életemben a
barátaim. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért vidéken nőtten fel, hiszen a pici
faluban, ahol cseperedtem, szabadon kószálhattunk, járhattunk erdőn-mezőn,
„bandázhattunk” az utcabéli gyerkőcökkel: kevesebb veszélynek voltunk kitéve,
mint zsúfolt nagyvárosban élő kortársaink. A közös élmények hamar
összekovácsoltak bennünket - még ha korban és személyiségben jócskán
különböztünk is egymástól. A tolerancia tudományának alapozását ott kezdtük:
közösen, egymáson gyakorolva. Az idő múlásával a „csapatot” szétzilálta az idő,
a különböző iskolák, elfoglaltságok és költözések - de jó érzéssel gondolok
mindenkire ma is és nagy öröm találkozni, a hajdani „bandatagokkal”, látva,
hogy az érett, felnőtt arcokban is fel-felcsillannak a hajdan-volt, huncut kislányos/kisfiús
vonások...
Tartósabbnak bizonyuló barátságaim a középiskolás éveimben
szövődtek: ekkor „hangolódtuk” egymásra olyan kortársaimmal, akikkel hasonló
örömöket és problémákat éltünk meg és ezeket rendre megosztottuk, átbeszéltük
egymással. (Azt hiszem, ezt nevezik ma „lelkizésnek” J). Bár korábban is voltak fiú
barátaim, ekkoriban találkoztam először olyasvalakivel, aki az ellenkező
nemhez tartozott, s mégis jobban ismerte és értette a „működésemet”, mint
lánybarátaim. Nagyon sok időt töltöttünk együtt és beszélgetéseink, „egymásra
hatásunk” kölcsönösen maradandó nyomott hagyott a személyiségünkben.
Az iskolás évek elmúltával másfajta irányokat vett az
életünk: tanulás, munka, család-alapítás. Sokféleképpen éltünk, kevesebb idő
jutott egymásra. Voltak barátságok, amelyek „túlélték” ezt a váltást - s
voltak, amelyek nem. Az általam járt új utak, új élethelyzetek újabb embereket
is sodortak körém, s újabb barátokra leltem. Az Internet aztán még inkább
tágította a lehetőségeket a kapcsolatépítésben. Megtanultam különbséget tenni
az „ismerős” és a „barát” fogalma között, tudván, hogy mindkettő fontos - ám ez
utóbbi más "minőség". Az ismerőseimmel lehet, hogy jókat bulizom, kirándulok,
tornázom, beszélgetek, tanulok - és úgy általában nagyon jól érzem magam és fontos részei az életemnek, - mégis valahogy másként, mint ahogyan a barátaim: azt a fajta
„egymásra hangolódást” ugyanis kevesek által tudjuk megtapasztalni. (Ezt azért
merem leírni, mert látom s tudom, hogy sokan vannak akiknek sajnos nincsenek igazi
barátai…)
Később figyelni kezdtem a látszólag véletlennek tűnő
eseményeket, aztán idővel rájöttem, hogy mindig azok az emberek kerültek közel
hozzám, akikkel az adott életszakaszban szükségünk volt egymásra, s akik
támogató jelenlétükkel, tanácsaikkal sokszor átsegítettek kríziseken, - vagy
éppen nekik volt szükségük ugyanerre tőlem. Felidézve az elmúlt sok év
történéseit, megértettem, hogy ezek a mély, őszinte, szeretet-alapú kapcsolatok
túlmutatnak a szimpla barátság fogalmán. Talán ha csak pozitív élményeim
kapcsolódtak volna hozzájuk, nem éreztem volna így, de mint minden emberi
kapcsolatban, ezekben is voltak bántások, sértések, elfordulások, meg nem
értések. A legcsodálatosabb azonban mégis ezek feloldása volt, hiszen képesek
voltunk felülemelkedni sértettségen, fájdalmon, megértve azt, hogy a negatív
„reakciók” nem mindig szóltak nekünk, mint inkább a nehezen megélt
élethelyzetnek. Nem „dédelgettük”, hanem elengedtük a rossz érzéseket és
hagytunk időt, teret a másiknak, hogy túllépjen a rossz időszakon - hogy aztán
később mindezt átbeszélve újra visszatérhessünk egymáshoz.
Ma már - spirituális szemlélettel közelítve - úgy érzem, a
„lelki társak”, nem feltétlenül kell hogy párkapcsolatban éljenek, hiszen maga a
fogalom - nemtől függetlenül - azt az embert jelöli, akivel feltétel nélkül szeretjük, kiegészítjük,
támogatjuk, emeljük a másik felet. Lélektárs pedig ugyanúgy lehet egy
barátunk, mint a párunk - vagy egy másik családtagunk. Ideális esetben persze a párunk a legjobb barátunk,
sőt a lelki társunk is egyben, J - de ha mégsem az, akkor se essünk
kértségbe, mert lehet, hogy nekünk ezt a fajta harmóniát, (teljességet) pl. egy baráti
kapcsolatban kell megélnünk. Bármiképpen is legyen: szerencsések vagyunk, ha
részünk lehet benne.
Az igazán befogadó és nyitott partner pedig megérti ezt és
nem korlátozza párját abban, hogy minőségi időt töltsön a barátaival, hiszen
ezzel nem fosztja meg a családját semmitől, sőt! Egy kiegyensúlyozott,
önmagával és a környezetével harmóniában lévő partner az egyik legnagyobb
ajándéka az életnek.
Szánjunk hát időt arra, hogy felidézzük elmúlt életünk
eseményeit: sok-sok olyan momentumra lelhetünk, amelyben a Sors,
vagy a Teremtő (nevezzük, aminek szeretnénk...) munkálkodását fedezhetjük fel,
s megérthetjük, miért jönnek-mennek a barátságok életünkben. Örüljünk azoknak,
akik most részei az életünknek és fogadjuk el mindazt, amit általuk
megtapasztalhatunk. Ha pedig úgy fordul a sorsszekér, akkor szeretettel
engedjük el azokat, akiknek most nincs szerepe az életünkben...
Sosem tudhatjuk ugyanis, hogy a szétváló utak nem
keresztezik-e majd egymást ismét … valamikor…
 |
| Elkészült az Ildikónak szánt csipkés Ónix szett :-) |
A gondolat-sort Müller Péter idézettel szeretném lezárni:
„Barátom csak az lehet, aki a legmélyebb szinten együtt
rezeg velem. Mert ez több mint a vérségi vagy bármiféle érzelmi kapcsolat. Ez
valami olyan sejtelem, mintha egy helyről jöttünk volna, s ezért a barátom
számomra világon a legismerősebb ember.
…
Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És
figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit
mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha
magaddal beszélnél…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése